Nem megúszható, hogy veszteségek és  fájdalmas tapasztalatok érjenek az életünk során. A nagy sérülések azonban nagy ajándékokat is tartogatnak számunkra, ha sikerül más nézőpontból szemlélni a történteket.

A valódi gyógyulás, amikor felismered, hogy nincs mit meggyógyítani.

 

Nagyon fiatal, alig 20 éves lány voltam, amikor váratlanul meghalt az édesapám. Pontosabban nem volt annyira váratlan, mert megálmodtam 3 hónappal a halála előtt. Nem tudtam mit kezdeni a történtekkel, rettenetesen fájt a veszteség. Az álom miatt pedig tele voltam önváddal, ha előre láttam, miért nem tudtam segíteni. Lelkileg összetörve vezettem hazafelé édesapám temetésének az éjjelén. Főútvonalon mentem, a lámpák sárgán villogtak, alig volt forgalom. Messzebb láttam egy autót, ahogyan ráfordul az egyenes szakaszara, pontosan felém tartott. Egy villanás alatt  belém hasított, hogy bár elsőbbségem lenne, a kocsi nem fog megállni. Abban a pillanatban a fájdalommal és önváddal teli kis énem eltűnt, helyére a teljes béke és higgadtság került. Gömbszerűen érzékeltem a külvilágot.  Felismertem, hogy frontálisan ütközünk, ha nem mozdulok. Padka balra, amire majd ügyelni kell, ha csúszni kezdünk, mert visszadobhatja az autót. Lámpaoszlop tíz óránál, arra nem kéne feltekeredni. És az autó. A másik. Tudtam, hogy a sofőrje elaludt. Mindezeket egyetlen időtlen pillanatban érzékeltem egyszerre, és teljes nyugalommal tekertem a kormányt balra. Csattantunk. Fékezés nélkül, a kocsim jobb oldalán csapódott be a másik. Az idő annyira lelassult, hogy szinte egyenként érzékeltem a berobbanó szélvédő üvegdarabjait. A kocsi csavarodott és fordult az ütközéstől, elnyújtva hallottam a fém hangját morajlani. Korrigáltam a csúszást a kocsi maradékával. Egy félfordulatban együtt mozdult a két autó. Még mindig korrigáltam... mert hát a lámpaoszlop... Mindez hosszú perceknek tűnt számomra és olyan mély békében zajlott, amilyet sosem éreztem azelőtt.  Emberi idő szerint pár másodperc telhetett csak el, amíg az ütközés után megálltunk. Csend lett. Teljes, néma csend. A zavarodott 20 éves gyászoló lány csak abban a pillanatban érkezett vissza a testébe, és azonnal sokkot is kapott. Arra emlékszem, hogy csak sikítottam és sikítottam, nem bírtam abbahagyni, csak akkor, amikor szólongatni kezdtek. Amire senki nem számított, hogy a zsebkendőként összegyűrődött autóból sértetlenül szálltam ki. Jó darabig remegtem még a padkán ücsörögve.

​

Az a szörnyű nap életem egyik legszebb, legmeghatározóbb tapasztalásává vált, amit akkor még nem érettem, mégis belül tudtam, hogy nem csak az a fiatal kis-én, hanem valami sokkal erőteljesebb, hatalmas valami, vagy valaki is vagyok. Akiben, vagy amiben béke van, tisztánlátás és cselekvőképesség.  

Tudom, hogy ez az erőteljes és szeretetteli minőség ott lakik mindannyiunkban és vesz körül bennünket. Mégis csak kevesen vannak azok, akik számára stabilan elérhető. Miért? Mert az út ami a felfedezéséhez vezet ellentétes a nyüzsgő, túlzsúfolt,  mindig többet akaró és állandóan pörgő világunkkal. Ami kint, az bent. Ha te is egy jobb világot szeretnél, lassíts. Tégy végre rendet a fejedben és dobd ki belőle a szemet. Ha úgy érzed, egyedül nem megy, tudok benne segíteni. Tenerifén.