A vígjátékból kölcsönvett cím annak a kultúrsokknak szól, amivel tenerifei életünk első 4 hónapjában szembesültünk. Sztorizás következik, egészen a kezdetektől.
Ha nyaralni érkezel Tenerifére, keveset, vagy semmit sem fogsz érezni a kultúrsokkból. Főleg délen nem. Ott az angollal is jól elboldogulsz és azon a részen modern szállodakomplexumok, éttermek, bárok várják a pihenni vágyókat. Rengeteg a turista. Tenerife-Dél nagyon népszerű a bulizós fiatalok, a vízi sportokat űzők és a kisgyermekes családok között.
Mi nyaralni is inkább északra mentünk. Egyrészt mert a zajos bulik forgataga és a strandolós-nyaralós hangulat viszonylag távol áll tőlünk. Észak ráadásul zöldebb, és mi inkább a csendes, jövős-menős, szemlélődős-kirándulós turisták közé tartozunk. Északon jellemzően nem, vagy csak alig beszélnek angolul de a helyiek itt is nagyon kedvesek és segítőkészek, ha hozzájuk fordulsz. Vannak azonban olyan gondolkodásbeli sajátosságok, amelyre magyarként nem lehet felkészülni. Azért nem, mert nálunk a kanáriak élethez és egymáshoz való viszonyához hasonlót keresve sem találunk.
Amitől annyira szerethetőek, pont abból adódnak a problémák is. Jó dolog a jelen pillanatnak élni és magunk mögött hagyni a megfelelési kényszert. A kanáriaktól ezen a fronton bőven van mit tanulni. Mindemellett nem árt felkészülni arra, hogy itt logikát nem találsz és a mondandód mögöttes tartalmát, ha egy nyelvet beszéltek, akkor sem értik meg. Nem gondolkodnak egyetlen lépésnél tovább.
Autóbérlés - avagy jól gondold meg, pontosan mit kérdezel!
Turistaként, érkezésünk másnapján szerettünk volna autót bérelni Puerto de la Cruzban. (Ez a városka az északi rész turistaközpontja.) Reggel be is mentünk az első kölcsönzőbe - egymás mellett van több is -, ahol egy jól szituált középkorú hölgy fogadott bennünket, úgy 20 perc várakozás után. Elmondtuk angolul, hogy "a mai naptól szeretnénk 8 napra autót bérelni." Nincs szabad kocsi - érkezett a válasz és már libbentünk is tovább a következő kölcsönző céghez. Ezen a helyen már csak 10 percet váratott bennünket az ott dolgozó harmincas fiatalember, akinél ugyan nem volt éppen senki, de a számítógépen komoly arccal pötyögött valamit. Amikor felnézett ránk, a férjem neki is elmondta a kérésünket. A válasz ugyanaz volt. Nincs autó. Elköszöntünk tőle is. A harmadik kölcsönzőnél egy szőke göndör hajú kedves hölgy fogadott, aki a szomszéd kávézóssal csevegett éppen. Pár perc alatt megbeszélték, amit szerettek volna és utána már a teljes figyelme a miénk volt. A férjem elkezdte a "Mai naptól, 8 napra, autót szeretnénk" mondandóját, és a válasz... ugyanaz volt. Nincs szabad kocsi. Kissé feszülten lépdeltünk a kijárat felé, amikor a férjem fejében felgyulladt a kislámpa és még a küszöb átlépése előtt visszafordult. "És holnaptól van kocsi? - szegezte a hölgynek a kérdést. Holnaptól van. - jött a magától értetődő válasz egy vállrándítás kíséretében, amit a hölgy magától valószínűleg sosem közölt volna velünk.
Mobilválasz - avagy jól gondold meg, mi az a kérdés, amit nem teszel fel!
Hasonló helyzettel találtuk szembe magunkat a használt mobilos sráccal is a fövárosban. A hivatali ügyek intézésénél több helyen kérnek spanyol mobilszámot. A kártya már megvolt, szerettünk volna hozzá egy olcsó, de még működő készüléket. Bementünk egy aprócska üzletbe, ami hangulatra erősen hajazott a Shop Stop című filmre. Egy fordított baseball-sapkás, szakállas srác fogadott bennünket. A pultján a telefonalkatrészek kis tornyocskákba voltak rendezve, a falon üveg mögött kirakva pár használ mobil és a picinyke üzletbe betolva még egy robogó, közvetlenül az apró üzlet közepére berakott szék mellé. Jobban megismerve a helyi viszonyokat, így pár hónap tapasztalattal a hátam mögött, a szék mostanra már intő jel lenne. A fiatalember nem beszélt angolul, így a kezdetleges spanyolommal próbáltam boldogulni vele a "Muy barato" telefonnal kapcsolatban, ő meg a google fordítóval velem. Mivel már volt némi kanáris vásárlási élményem, megpróbáltam alkudni. Elég viccesen sikerült a dolog, mert kiderült, hogy emberünk külföldi papírpénzeket gyűjt. Kikunyerálta a nálunk lévő papír tízest, amit sikerült is jól beszámítanunk. Mindenki boldog volt, vártam hogy megkapjam a készüléket.
Csak még meg kell nézni, hogy az elem... Gondoltam 5 perc belefér.
Áttekinteni a frissítéseket...
Hmmm... nagyon alapos!
Változtassuk meg rajta a PIN-t, a másik telefonoméra, hogy ne tudjam összekeverni őket.
Nem hiszem, hogy keverném, de végül is jó ötlet. Kedves, hogy erre is gondol.
Mégis inkább ki kell szedni az elemet, mert mégsem jó...
Itt már kezdtem türelmetlenné válni...
Kicsit tölteni kell még, addig csinál valami mást...
Pislogtam a félig lehunyt szemmel, ZEN állapotban ücsörgő férjemre,
aki meg sem rezzent a kis széken.
Végre tud rá programot telepíteni...
Egyre türelmetlenebbül és látványosan próbáltam értésére adni, hogy sietünk. Mégsem jó az elem, azért majd vissza kéne jönni...
Itt már majdnem a hajam téptem.
De térjünk vissza a telepítésekhez...
Belül már sikítottam, hogy adja már ide azt a k*dfgag*** telefont!!!!
A fenti folyamat közben többször is nekifutva magyaráztam, hogy nekünk urgente lenne már nagyon az a barato telefon. Vale, vale - nyugtázta a dolgot, majd folytatta a szöszmötölést. Bő 2 óra után végül a mégsem annyira ZEN férjemnek szakadt el a cérnája, aki váratlanul felpattant a kisszékről és közölte, hogy mostmáraztántényleg megyünk... Na innen még majdnem 20 perc volt a telefon megkaparintása és a nyugta alapos, gyöngybetűs kézi kitöltése. Természetesen mindenféle sietség nélkül.
Emberünk végig végtelenül kedves volt, türelmes és segítőkész. De eszébe nem jutott volna szólni, hogy menjünk inkább kávézni, ügyet intézni, vagy bárhová, mert neki 2-3 órára még szüksége lenne.
Nagyáruházban - keresd meg a szakértőt, de magadra vess, ha megtalálod
A helyi OBI-t itt Leroy Merlinnek hívják, ami egy szuper hely, ha építkezni, barkácsolni vagy otthont szépíteni szeretnél. Nagyon klassz dolgokat találsz benne és vígan eltöltesz ott pár órácskát, ha van időd. Az ott dolgozók kedvesek és segítőkészek, ami a kanáriakra szinte mindenütt jellemző. Ezért is szerettem meg őket, minden egyszerre vicces és bosszantó szokatlan viselkedésük dacára.
Történt, hogy egy falnedvességmérőt szerettünk volna venni, amit rutinosan ki is néztünk a Leroy Merlin honlapján. A telefonba betárazva a termék linkjét, bementünk az egyik áruházukba. Ott sajnos nem volt a mérőből, ezért telefonon félretetettük velük egyet a másik áruházban.
Amikor átmentünk, már tudtuk, hogy nem érdemes bármelyik ott dolgozót megkérdezni, hanem csak az adott részleg szakértő kollégáját érdemes keresni. Odamentünk a részleg pultjához, ahhoz a fiatalemberhez, aki ott dolgozott. Elmagyaráztuk neki, hogy mit szeretnénk, mutattuk a fotót arról az eszközről, amit félretetettünk náluk. A fiatalember előbb hümmögött, majd keresgette a számítógépes rendszerükben, hogy van e abból, amit félretettek nekünk. Végül úgy döntött, hogy telefonos segítséget kér. A pulton lévő füzetből gondosan kikereste a megfelelő telefonszámot, tárcsázta a mobiljáról...
...és mindannyiunk meglepetésére sikerült felhívnia saját magát a pulton lévő telefonon.
Építkezés kanári módra - amely a magyar kártyajátékra hajaz.
Színre színt és szintre még egy szintet. És még egyet és még egyet... Eddigi tapasztalatom alapján a kanáraiak leggyengébb pontja a házépítés. Amikor beleszerettünk Punta Brava részen egy kis házba, még nem tudtuk amit most már igen, hogy a szigeten a házépítést nem mindig bízzák szakemberre, és ha mégis, az sem feltétlenül jobb megoldás, csak sokkal drágább. Itt ugyanis házépítés terén is csak egyetlen lépésig gondolkodnak és a mögöttes problémákkal nem foglalkoznak. Inkább elfedik őket.
A házat, amit megvettünk, az előző tulajok, akik örökölték, eladás előtt felújították. Frissen volt festve (rá a tapétára), szép burkolatokat választottak a fürdőbe, a konyhába, a szobák padlójának. Azt is láttuk, hogy a ház vízszigetelése nem megoldott. 2 éve nem lakták és a falak nagyon nedvesek voltak. Gondoltuk, hogy a vízcsövek régiek, jól át kell nézni azokat és ki kell szárítani a falakat. Magyar kivitelezőt bíztunk meg a rendbe hozatallal, aminek még 3 hónap után sem értünk a végére. A házat gyakorlatilag atomjaira kellett bontani. Itt ugyanis az a szokás, hogy ha egy falrész nedvesedni kezd, akkor nem megnézik, hogy mi okozhatja, hanem rácsempéznek. Ha a víz a fugákon kicsapódik, vagy a csempék fölé kúszik, ráfestenek. Ha a festék a víztől felhólyagosodik, rátesznek egy réteg tapétát. Aztán arra jöhet egy vízzáró festék belülre is, mert az ugye még nem volt. És végül szépen kívül-belül bedunsztolják az egész házat, amitől persze a régi fémcsövek még inkább korrodálnak, szivárognak, áztatják a házat.
Ez történt a mi házunkkal is. A háznak van egy szép nagy tetőterasza, ahonnan látszik az óceán. Mesés hely... lesz majd egyszer, ha befejezzük. A kis házikó tetején ugyanis ugyanazt játszották, mint a falakkal. Az aljzatbetonra régi bontási hulladék szétterítve, arra újabb betonréteg, arra vízzáró festék, ami felrepedezett, arra még egy réteg festék, ami megint felrepedezett, arra újabb betonréteg, és végül az elmaradhatatlan csempe, aminek a fugája beengedi a vizet, de a ház száradását már megakadályozza. A rétegek között még egy műanyag hupikék törpikét is sikerült találnia a kivitelezőinknek, akik azóta is heroikus küzdelmet folytatnak a kis házunk rendbe tételével.
Gyakori megoldás az is - bár ez a mi házunk repertoárjából valami véletlen folytán kimaradt -, hogy az elektromos vezetékeknek helyet próbálnak vágni, de időnként átlyukasztják a falat. Mit tesz ilyenkor a kanári építőmester? Betömi a lyukat vakolás előtt. Mivel? Papírral! Akár közvetlenül a villanyvezeték mellett is.
És végül...
A fentebbiekben leírt kultúrsokk mellett sok ajándék is várt bennünket ezen a szigeten. A számunkra szokatlan idétlenség sem önmagában való, hanem az érmének csupán az egyik fele. A másik fele az, hogy nincs bennük megfelelési kényszer és így az abból fakadó frusztráció is hiányzik. A karrier szemlátomást nem érdekli őket, inkább az együttlét a családjukkal és a barátaikkal. Képesek rácsodálkozni nap mint nap saját szigetük szépségére. Imádnak ünnepelni és beszélgetnek egymással. Nem csak cseten. Szóban is. Személyesen. Minden vasárnap élőzenés utcatánc van Candelaria városában, ahol még a nyolcvanéves nénik is táncra perdülnek. Mert élni jó!